1980 januárjában a brüsszeli autókiállításon a Renault egy igencsak kemény és az idők folyamán ikonikussá vált autót mutatott be - az R5 Turbót. Létrejöttét az indokolta, hogy a rali világbajnokság küzdelmeiben az R5 hagyományos versenyváltozatainak (R5 Alpine) már nem sok babér termett a Lancia Stratos vagy éppen az Opel Ascona 400-as mellett. Az akkori szabályok szerint a homologizációhoz utcai példányok előállítására is szükség volt. Első körben 400 "utcai harcos" készült, ilyenekkel találkozni közúton lottó ötössel egyenértékű.
A 400 utcai változatból 200 db Turbo 1-es- és szintén 200 db Turbo 2-es volt. Utóbbi könnyített karosszéria elemekkel rendelkezett. Az R5 Turbo az alapmodelltől teljesen eltérő felépítést kapott, a motor középre, a hajtás hátra költözött. Az átalakított karosszéria formaterve a Bertone-s Marcello Gandini munkáját dícséri. Az utcai változat 160 lóerős 1.4-es turbómotorjával a kis szörny elérte a 200 km/órás sebességet, 0-100-as gyorsulása 6,6 másodperc volt.
Az R5 Turbo mindössze 4 db világbajnoki futamgyőzelmet szerzett, ebből 3 Jean Ragnotti nevéhez fűződik: 1981 Monte Carlo, 1982 Korzika, 1985 Korzika. Az R5 Turbo utolsó VB győzelmét 1986-ban Portugáliában szerezte a hazai pálya előnyét élvező Joaquim Moutinhoval a volán mögött. Neki ez élete versenye volt, hiszen első, egyben utolsó VB elsőségét zsebelte be. Ekkortájt a kétkerékhajtású autók már nem voltak versenyképesek az összkerekes Audi Quattrokkal vagy a Lancia 037-esekkel szemben. Annak ellenére sem, hogy az 1981-es versenyváltozat 180 lóereje 1985-re a Maxi Turboban már 350 lóerőre duzzadt. Komolyabb sikereket ezért inkább az EB futamokon és a nemzeti bajnokságokban ért el.
Apropó nemzeti bajnokság. Az R5 Turbo itthon is feliratkozott a dicsőséglistára, hiszen 1985-ben az örökös magyar bajnok Ferjáncz Attila ezzel a típussal szerzett abszolút bajnoki címet.
Jean Ragnotti 1981-es autójáról íme némi audiovizuális ízelítő:
Ennyi történelmi előzmény után lássuk magát az 1:18-as modellt. Az Universal Hobbies meglehetősen marginális szereplője az 1:18-as autómodellek piacának. Jelen pillanatban a gyártó honlapján egyáltalán nem is szerepel 1:18-as autó, ellenben markolók, traktorok, munkagépek szép számmal, különböző méretarányban.
Beszerzési forrásomnak köszönhetően az R5 Turbo már-már Bburago / Maisto árszinten érkezett hozzám, ennek megfelelően próbáltam a modell kivitelezését megközelíteni és alapvetően nem kellett csalódnom. Előzetesen annyi már látszott a neten elérhető képeken, hogy az ajtó ablakai hiányoznak, a fedelek zsanérozása pedig ha nem is bántó, de legalábbis az egyszerűbb megoldásokhoz áll közelebb. Az egyszerű kivitelezésű, plexibetétes dobozban szemlélve aztán a kezdeti félelmek kezdtek elmúlni.
Rali modelleknél mindig sarkalatos pont a matricázás minősége, a felhelyezések igényessége. Ebben a tekintetben semmi szégyenkeznivalója nincs az UH R5-nek, egy lapon említhető gyűjteményem üdvöskéjével az AUTOart Audi Quattro-val. Szépek az elmaradhatatlan "Cibié" feliratos éjszakai lámpák, természetesen a ködlámpák is megkapták a franciás sárgítást.
Az összhatás rendben van, nemcsak az igazi R5 Turbo, de a modell is igazi mokány kis dög. Az ajtók elülső illesztési hézagát egy picit nagyobbnak érzem a kelleténél. Egyáltalán nem vészes, csak akkor tűnik fel ha látjuk, hogy hátrébb a légbeömlőknél mennyivel precízebb. A kicsit nagyobb első hézag a kevésbé finom kialakítású zsanérmechanizmus számlájára írható. Persze azt se felejtsük el, hogy ebben az árkategóriában a többiek jellemzően egykaros, a modelltől szinte centikre eltávolodó, játékautós megoldást alkalmaznak.
Szintén nem lenne elegáns felróni ennek a modellnek, hogy a motorháztetőt (a normál R5-ön még az volt...) leszámítva mindenhol kamu rácsokat találunk. Ugyanakkor azért felmerül, hogy minimális többlet ráfordítással még nagyobbat szólna ez a kisautó, ha ezek a rácsok tényleg rácsok lennének.
De ennyi elég is a kritikából! Vegyük észre a szép hátsó szélvédőt a gumikeret kidolgozásával, a tökéletesen felragasztott Monte Carlo matricát, a rendszámvilágítást, a jól formázott hátsó ablaktörlőt, a fedél nyomógombját, a ködzárófényt... Szóval vannak azért szép részletek.
Felülnézetben jól látszik a középmotoros elrendezés megfelelő hűtése miatt kiszélesített karosszéria. Így aztán a hátsó nyomtáv jóval szélesebb mint az első. Nem is csoda, hogy folyamatosan gépészkedni kellett az R5 Turboval az egyenes haladás érdekében. Őszintén szólva hátborzongató belegondolni, hogy a későbbi Maxi Turboban 350 lóerő dolgozott középen, mindezt hátul hajtva, egy Tescos bevásárlókocsinál alig nagyobb bódéban... A modellnek külön pluszpont, hogy az antenna nem merev, így portörléskor nagyobb biztonságban van.
Ugye-ugye. Diszkont áras modelljeim zöme relatíve igényes alsó fertállyal rendelkeznek. Lengőkarok, stabilizátor rudak, kartervédő lemez, hajtómű, kipufogó... Persze minden egyenszínre festve, de ez akkor is szép!
Alapvetően szép a felni, kicsit a csavarok elnagyoltak, de semmi vészes. A gumik anyaga viszont érdekes, nem a megszokott. Egyrészt mindegyik sorjás a futófelület közepén és az anyaga is jóval merevebb, mint az eddigi modelljeimen.
Szerencsére a modell összes ajtaja nyitható, mint utóbb kiderült mindegyik rejteget is szép megoldásokat.
A bal oldali képen a pótkeréken is látszik a gumiöntési sorja, a motort burkoló fedelet egyébként könnyen lehet mozgatni. Alatta tárul fel a kultikus és mindössze 1400 köbcentiméteres turbó motor.
A fedél kicsit túlméretes zsanérokon fordul, de a motortér szépen sikerült. Ott figyel a 4 karburátor, a tetején egy kis kábelezés. Ennél részletesebb kidolgozást nem lehet elvárni.
Nem nyílik könnyen, sem nagy szögben az eredetileg a motor számára készült fedél. A rali változat esetében itt a pótkerék és néhány szemnek kedves apróság kapott helyet. A fedél nyitási mechanizmusát leszámítva tényleg igényes a kivitelezés.
Itt látható a már említett, kicsit nagyobb helyigényű ajtózsanér. Érdekes, hogy gyári versenyautó létére a korai R5 Turbokban még széria oldalborítás volt az ajtók belső felén.
Az egy-két helyen látható műanyag sorjáktól eltekintve nagyon szép lett a beltér. Gyakori, hogy óriási hézag tátong a műszerfal és az ajtókeret találkozásánál, itt viszont tökéletes a kialakítás. Jól áll az embléma a kormányon, szépek a műszerek, a kapcsolók piktogramjai is igényesek. Jóval drágább modellekben is megállná a helyét!
Érdekes megoldás, hogy az ülések színe harsányan elkülönül egymástól. Sajnos nem tudtam kinyomozni, hogy tényleg ilyen piros-kék párosítás volt-e Jean Ragnotti 1981-es győztes autójában, de elnézve a külső feliratozás élethűségét nincs okom kételkedni. Mindenesetre a dögös turbóság ellenére az eredeti R5 bohókás énjét visszacsempészi a beltérbe.
Könnyű úgy szeretni egy modellt, ha annak az eredetije is nagyon közel áll az ember szívéhez. Azonban ettől elvonatkoztatva is szerethető és összességében szép kivitelezésű rali modellt kaptam az UH-tól. Jelenlegi árszintjén bőven-bőven értékarányos. Kicsit (nagyon) sajnálom is, hogy a gyártó honlapjának 1:18-as termék rovata kong az ürességtől...