Nemrég sikerült hozzájutnom ehhez a modellhez, szerencsére pirosban. Ebben a kivitelében nem túl gyakran kínálják eladásra ezért nem is gondolkodtam sokáig a megvásárlásán. A többi "piroska" között jól mutat.
Plexi dobozos Elite modell egykori velejárójaként kapjuk a drótos rögzítést. Több mint egy éve már, hogy a gyártó áttért a zárt dobozos kialakításra, vele együtt nyugdíjazta a drótokat. Ettől függetlenül azt hiszem még egy darabig szükség lesz a kombinált fogómra... Nézzük a jó oldalát, ez a modell még nem volt kibontva!
Az 575M 2002-ben jelent meg az 550 Maranello továbbfejlesztett - módosított utódjaként (erre utal a típusnévben szereplő M, azaz modificato jelölés). Külsőleg minimális változás történt az elődhöz képest, ami nem is baj, hiszen a középmotoros időszakot lezáró-felváltó 550-es szemrevaló és jól sikerült design-nal rendelkezett.
Elöl projektoros fényszórók lettek beépítve, maga a plexifedél is kapott egy fekete keretet, amitől szúrósabb lett a tekintete. Módosítva lett az első lökhárító és benne a hűtőrács. Utóbbival nem tudom megfogalmazni mi a bajom, de nem az igazi a modellen. Nézegettem a fotókat, jól van pozicionálva, a rácsozás mérete is ok. Mégis valahogy plasztikus és olyan idegenül hat.
A modell oldalnézete viszont rendben van, jól néz ki. Tipikus modell hiba szokott lenni, hogy az ajtó elülső illesztési hézaga nagyobb, mint a hátsó.
Oldalnézetből is látszik, hogy a féktárcsák szinte teljesen kitöltik a rendelkezésre álló helyet. Ez nem véletlen, hiszen a nagyobb teljesítményű 575M méretesebb féktárcsákat kapott. Az 550 Maranello 5474 köbcentiméteres, 12 hengeres motorja 5748 köbcentiméterre emelkedett, ami a korábbi 492 lóerővel szemben 515 lóerős teljesítmény leadását tette lehetővé. Több mint elegendő.
Ahhoz képest, hogy az 575M igazi grantourismo lazán hozza a korábbi évek sprőd, kényelmetlen szuper sportkocsijainak menetteljesítményét. Mindez 325 km/h-ás végsebességet és 4,2 másodperces 0-100 sprintet jelent. Nagyjából ez az F40 szintje, csak ebben van csomagtartó...
A modell hátsója is kellően részletgazdag és szépen kivitelezett, bár a vaku elárulja, hogy az a kipufogócső bizony be van falazva... De a csövek melletti rács szívmelengető.
Összegezve a külső megjelenés a 2 dimenziós ablaktörlőket leszámítva rendben van, az oldal- és hátsónézet kifejezetten szép.
Jó néhány éve a gyűjteményemben meglehetősen nagy tisztítást hajtottam végre. A Bburago Ferrarik közül az F50 és az előd 550 Maranello maradhatott, ezek lényegesen szebb kivitelűek voltak a többihez képest. Most kíváncsiságból egymás mellé tettem őket és bizony ez a nem különösebben szép Elite 575M is durván alázza a Bburagot. Az olasz modellen bántóan zavaró az ablakkeret hiánya, a féktárcsa mint egy kőbányai söröskupak és természetesen ott a túlméretes embléma is. Pedig tisztán emlékszem a 90-es évek második felében mennyire kilógott felfelé az 550 a többi "bubu" közül. De hogy ne csak rosszat mondjak róla, a hűtőrács kialakítása valahogy sokkal jobban mutat mint az Elité.
Felülnézetben különösen látványos a kárpitozott kalaptartó. A motorháztető vékony, precíz illesztése is jól mutat.
A felni egész szépen sikerült, a kerékcsavarok kontúros kialakítása sokat dob a megjelenésen. A féktárcsa bár összehasonlíthatatlanul jobb, mint a Bburagon, mégsem az igazi. Azok a lyukak kicsit nagyobbak a kelleténél.
Elmaradhatatlan kritikai elem az ablaktörlők kialakítása. A felső képen látható szép megjelenés csak egy szűk szögből látszik, picit más pozícióból szemlélve az alsó képen megörökített valószerűtlen forma köszön vissza.
Ugyancsak elmaradhatatlan -de legalább pozitív- topic a rácsok szemrevételezése. Úgy látszik a "rácsfelelős" legalább komolyan veszi a feladatát.
Az 575M alja nagyrészt burkolt, a hajtásrendszerből azért pár dolog látszódik. Azzal nincs is baj, ellenben az átfúrt kipufogó dobokkal. A kerekek bekötési pontjait sem erőltették agyon, mindenesetre masszívak.
A Bburago modell motorházfedelének belső oldalán nem volt burkolat, itt szerencsére igen és ettől sokkal komolyabb is a megjelenése.
A motortér alapvetően rendben van. Talán a modell egyik legjobban sikerült szekciója. A kerékburkolatok szépen illeszkednek, színes is, részletes is, meg táblácskák is vannak. Ez jó így!
Ellenben a csomagtartó nem ennyire okés. A kárpitnak persze örülünk, de a "tuskó jellegű" zsanéroknak, meg a kárpit közepén tátongó "kádlefolyónak" nem annyira.
A túlméretes varrásimitációt leszámítva jól néznek ki az ülések és szép az öv is.
A belső kialakítás sajnos az Elite rosszabb csillagzat alatt született modelljei közé kárhoztatja az 575M-et. Az egykaros ajtózsanér még csak-csak bocsánatos bűn lenne, de a nyílás környezete ahonnan a zsanér kijön na az már igénytelen. Óriási rés tátong, sorja hegyek, a váltófülek ormótlanul vastagok, a műszerpanel sem az élethűség szobra... A prospektus fotóval összehasonlítva az a kormányoszlop sem akar valahogy jó szögben, jó helyen állni. A váltófüleket már csak azért is illett volna kicsit szebben kivitelezni, hiszen ez volt az első V12-es Ferrari, amely a Magneti Marelli jóvoltából elektrohidraulikus F1 váltót kapott.
A másik oldalon sem sokkal jobb a helyzet. A középkonzol finoman fogalmazva is elhanyagolt, a hátramenet kapcsolására szolgáló karra inkább nem is mondok semmit. Ráadás az egészre az utasoldali szakaszon végigfutó repedésvonal. Hiába van kárpit, nincs az a szöszmöszfetisiszta aki ezeket a hibákat könnyen elnézi. Ebben csak az az érdekes, hogy az 550 Barchetta változatát (volt már róla bemutató) sokkal-sokkal szebben megcsinálták. Nagy kár, hogy az 575M-et így hazavágták.
Az otromba belső ellenére is örülök az 575M Maranello modellnek, hiszen pirosban nem egyszerű mutatvány beszerezni, meg amúgy is hiányzott a sorból. Mondhatni olyan "letudnivaló egyed" volt. Mindenesetre nem ez a modell lesz az amit gyakran fogok elővenni a majdani vitrinből, hogy nézegessem a finomságait.