Gyűjteményem azon szekciója amelybe ez a kis Kacsa is tartozik kissé tudathasadásos jelenségnek nyilvánítható. Ismerőseim jól tudják rólam, hogy a franciahonból származó járműveket –pár kivételtől eltekintve- senkinek sem szoktam jó szívvel vételre javasolni. A francia gyártók néhány modelljét volt szerencsém hosszabb-rövidebb ideig használni, ezek számomra vízválasztónak bizonyultak. Rengeteg elektronikai gond volt velük és a belterük hatványozottan gyorsabban amortizálódott le, mint bármelyik más autóban amit használtam. A 2003-as céges Renault Megane II bőrborításai 2 év alatt kirepedeztek, lógni kezdtek, az ajtóbehúzón és a váltógombon megindult a felület mállása...

50 ezer km-nél teljes komputer és vezérlés behalás volt. A gyújtótrafó szó számomra egy ezüstmetál Megane és a szerviz szinonimája. 30 000(!) km-nél kimúlt mind a 4 lengéscsillapító. Utóbbi alkatrész cseréjére a sokak által lesajnált F Astrában 16 év és bőven 200 ezer km után került sor. Az első izzócsere egy nőgyógyászati szakvizsgával felérő mozdulatsort kívánt, amihez ráadásul le kellett szerelni a kereket, kibontani a kerékdobot, majd az ott lévő koszt a ruhánkkal összeszedve, két nyíláson keresztül másfél ujjal elvégezhető volt a mozdulat.   

A szakmai korrektség kedvéért hozzá kell tenni, hogy ezek a modellek a 2000-res évek elejéről származtak, ami közismerten a legrosszabb időszaka volt a franciáknak megbízhatósági szempontból. Ekkor jelentek meg egyre nagyobb mennyiségben a különböző kényelmi és biztonsági elektronikák, melyek vagy költséghatékonysági okokból gyenge minőségük, vagy a nem elégséges tesztelés miatt sok hiba forrásaként bosszantották a tulajdonosokat. Ha hinni lehet a különböző statisztikáknak, akkor az utóbbi pár évben elég komolyan megfordult ez a negatív trend, de a bő 1 évtizedes kritikus korszak nem múlik el nyomtalanul. Elég csak megnézni a használtpiaci árakat és a francia autók érték(nem)tartását...

Ennek ellenére feleségem Renault Twingót kapott nemrég, nem tudtam mit tenni, szerelmes lett belé. Persze fél éven belül már rakoncátlankodni kezdett a digitális sebességmérő. Pedig mennyire örültem volna, ha megcáfolja azt a tézisemet, miszerint  a francia autóelektronika megbízhatósága a szovjet űrprogram kezdeti fázisával vetekszik. No félre a nagy autós nacionalizmussal, igazából azt szerettem volna csak megvilágítani, hogy rendszerető, funkcionalista sváb létem ellenére el kell ismernem, hogy egyvalamit sokkal jobban tudnak a gallok. Ez pedig a járművekbe oltott lélek. Ez olyan megmagyarázhatatlan, nehezen értelmezhető dolog, de például látom lányaimon mennyire rajonganak a Twingóért. A francia autók bája, könnyedsége, eleganciája, esetenként extravaganciája vitathatatlan. Ez különösen igaz a több évtizeddel ezelőtti klasszikusokra. Ezek a járművek annyira tetszenek nekem, hogy modellgyűjteményemben helyet szorítottam a francia klasszikusoknak is. Jelenleg még csak 4 tagot számlál a csapat (Citroen DS – Citroen 2CV – Citroen SM – Renault 12 Gordini), de bővülni fog a sor, ebben biztos vagyok.  

No térjünk is rá mai bemutatóm alanyára a Minichamps Kacsájára. Ez olyan modell, aminek eredetijéhez személyes élmények és vezetési tapasztalatok fűznek. A 90-es évek végén éltem aktív főiskolás időszakomat és a karunkon csak 4 embernek volt saját autója. Persze klasszikusan az a pár ezer forintért tankolunk kategória, de mégiscsak nagy szó volt a saját verda. Csajozásnál pedig kimondott előnyökkel bírt egy-egy járgány... Az autóflotta egy Kispolszkiból, egy 105-ös Skodából, az én 1200-es Ladámból és Szabolcs barátom rikító sárga színű Kacsájából állt. Hiába volt a legerősebb és legnagyobb ebben a csapatban a Lada, sajnos ekkortájt már nem igazán lehetett vele csajozni a Balatonon. Szabival a láthatatlan ember versenyt is megnyerhettük volna, amikor a jó öreg 1200-esemmel korzóztunk Siófokon még az ezredforduló előtt. Bezzeg amikor másnap a Kacsával tettük ugyanezt! A különbség zongorázható volt. Hát igen, mégiscsak tudnak valamit ezek a franciák...  Szerettem volna Szabolcstól egy képet kérni a bemutatóhoz, de sajnos őt elnyelte a külföldi munkavégzés, régi telefonszáma és e-mail címe már nem él. Így hát más lehetőség hiányában egy amatőr videóból kivágott képpel tudok emlékezni a sárga Kacsára. Egy baráti társasággal egy réges-régi Fehérvár ralira igyekeztünk, amikor középiskolai osztálytársam kocka Ladájának hátsó ablakából készítettem néhány másodperces felvételt róla, íme:

A Kacsáról röviden annyit, hogy már a második világháború előtt elkezdték a fejlesztését, de piacra csak 1948-ban került. Szerencsére a prototípuson még sokat finomítottak:

A fejlesztéskor megfogalmazott elvárások a teljesség igénye nélkül:

-legyen képes vele két gazda akár 60 kilométeres sebességgel haladni úgy, hogy egy fél mázsás krumpliszsák vagy egy kisebb boroshordó, esetleg egy rakomány széna is beférjen még a kocsiba

-a felfüggesztés olyan legyen, hogy az autóban még földúton se törhessen össze a kosárban szállított tojás

-legyen egyfajta kerekeken gördülő esernyő, amelyet akár kalapban is kényelmesen lehet vezetni

Meglehetősen őszinte és funkcionális szempontok vezérelték a tervezőket. 1948-ban színre lépett hát a Kacsa, hogy megkezdje sok évtizedes hódítását. Aprócska bokszermotorja ekkor még a 10 lóerős teljesítményt sem érte el. Az első évjárat jellemzően a képen is látható szürkeegér színben hagyta el a gyárat, elöl ún. öngyilkos ajtóval, C oszlopra szerelt irányjelzővel.  

Nem volt kérdés tehát, hogy a francia klasszikus szekciómba feltétlen be kell szerezni egy hápogó négykerekűt. Többen is modellbe öntötték már a Kacsát, többek között a Maisto, a Minichamps és természetesen a Norev. Hozzám egy Minichamps parkolt be, ami egy viszonylag késői, 80-as évekbeli Kacsát mintázott meg. Később hozta ki a Norev a kétszínű Charleston verziót, ami jobban tetszik ugyan, de ez az egyszínű is közel áll hozzám.

A Minichamps főleg 1:43-asokban erős, de 1:18-as fronton sincs okuk szégyenkezni, sőt! A minőségi középszintet képviselik, talán a Kyoshoval lehet leginkább egy szinten említeni őket. Nagyon szépen kidolgozottak az ablakkeretek, a díszlécek és a típusjelzés tipográfiája is. A első sárvédőkben lévő indexek kimondottan élethűek, gusztusosak a kerekek, a ponyvatető is szép, bár a tapintása gyorsan elárulja, hogy műanyag. 

A beltér kialakítása a puritanizmus magasiskolája. Ahogy az igazi autóban is, úgy a modellben is az az érzés keríti hatalmába az embert, hogy véletlenszerűen beszórtak mindent és gyorsan hozzászegelték a karosszériához. A modellel kapcsolatos egyetlen kritikai észrevételem, hogy egy Minichampstól azért kicsit igényesebb ajtókar mechanizmust várnék el...

A váltókarhoz kell némi érzék és gyakorlat, hiszen a váltórúd a motortér felől jön ki a tűzfalból és az autó hosszanti tengelye mentén kell ki-be tologatni, közben még jobbra-balra csavargatni is az egyes fokozatok kapcsolásához. Eleinte meggyűlt vele a bajom, kellett némi megszokás mire ráállt a kezem, de pár km után a világ legtermészetesebb módján használtam.

A futómű az egyik legviccesebb rész az autón. Hihetetlen mértékű kilengésekre és oldaldőlésre képes. A világ egyik leglágyabban ringatózó futóműve van alatta, ugyanakkor bármilyen hajmeresztőnek is néz ki kívülről mégsem borul fel. Aki ezt nem élte át, csak nézze meg  Klotild nővér száguldásait valamelyik "Lütyő" filmben Louis de Funes rémült arckifejezésével megspékelve.

A titok nyitja a független kerékfelfüggesztés és az alváz alatti vízszintes irányú lengéscsillapítás, aminek köszönhetően a kerekek nemcsak a megszokott fel-le mozgásra képesek, hanem az autó hosszanti irányában előre-hátra is jobban kitérhetnek mint bármely más „normális” autónál. A megoldás egész részletesen kidolgozásra került a modell alján. 

A modellbemutatóban is szereplő késői 2CV 6 Kacsa már 29 lóerővel "szántotta" az úttestet, miközben léghűtéses motorja 602 köbcentiméteresre hízott. A bokszermotor nagy előnye volt az alacsony súlyponti beépíthetőség, ami azért (majdnem) mindig a földön tartotta a himbilimbiző masinát. Sajnos a motortérbe korlátozott a betekintés, mert nem tárható tágra a fedél. Alapvetően korrekt ennek a résznek a kidolgozása, különösebb tüzijáték nélkül.

Hát itt van a tojásfészek, ugyebár szempont volt: 1 kosár tojás földúton se törjön össze!

A Minichamps tehát egy igazán szerethető és szép modellel emlékezett meg a valaha gyártott legbohókásabb négykerekűröl. Merci!