Manta. Bizonyos tekintetben olyan az autók között mint a fociban a Fradi, a politikában Orbán Viktor, vagy a menzai tökfőzelék. Mielőtt elmeháborodottság vádja érne rögtön meg is világítom miért gondolom ezt. A Manta akárcsak a felsoroltak, megosztják az embereket. Vagy imádják őket, vagy tiszta szívből gyűlölik. Semlegesen szemlélők alig-alig akadnak, vagy egyáltalán nincsenek. A Manta első generációja a szépséges GT szellemi örököseként született meg 1970-ben. A GT-vel ellentétben teljesen polgári gyökerei voltak, hiszen nagyrészt az aktuális Ascona technikai bázisára épült. Érdekesség, hogy az A Manta -bár napjainkban kedvelt oldtimer- valamiért kevésbé volt markáns a Manta történelemben. Ez a szerep az 1975-ben színre lépett B sorozatnak jutott. Ez szerepelt a kultikus filmben, volt B csoportos rali változata az Ascona 400-assal szinte megegyező műszaki tartalommal, előszeretettel pimpelték, tuningolták az NSZK-s fiatalok. 1981-ben történt egy kis facelift, majd az utolsó Manták 1988-ban hagyták el az Opel gyárat - ekkor már szinte minden készen állt a Calibra gyártására.
A Manta megítélésének legfőbb kiváltó oka (később a Calibra hajszálpontosan ugyanezt az utat járta be) tulajdonképpen az egyik legnagyobb előnye volt. A tömegmodell műszaki bázisára épített sportváltozat vételára és fenntartási költségei kimondottan kedvezőek voltak (nyugati mérce szerint persze). Akik újkorában megengedhették maguknak azok néhány év után megváltak tőle és újat vettek, a használt piacot pedig kis túlzással élve elöntötték az olcsó, könnyen fenntartható, vonzó megjelenésű, csajozós kupék. Sajnos a második-harmadik-negyedik tulajdonosok nem feltétlenül jó ízlésükkel, ápolt autóikkal vagy kulturált vezetési stílusukkal hívták fel magukra a figyelmet – és azt hiszem akkor még finoman fogalmaztam. Ez persze legkevésbé az autó hibája, de német barátaimmal beszélgetve tudom, hogy a mai napig a „Mantás” szó egy meglehetősen pejoratív jelző és ma már nem is Mantásokra használják (mivel kikoptak a forgalomból), hanem a magukat többnek láttatni akaró, homasita gagyituningos, pökhendi, közveszélyesen vezető hülyegyerekek (főleg bevándorlók) foszladozó, tucc-tucc zenétől harsogó, kivénhedt kacatjaira. Persze a kor mindent megszépít, egy gyári állapotú szép Manta már ott is megbecsülésnek örvend. A csavar ott van a dologban, hogy gyári állapot... A sokkal fiatalabb Calibránál is nagy kihívás ilyet találni, a Manta esetében pedig egyenesen lehetetlen. Ha manapság látunk egy szép Mantát, az nagy valószínűséggel átesett már egy restauráláson. Azért szökőévenként fel-felbukkannak esztétikus darabok is, mint ez itt 2010 őszén egy fehérvári lakótelepen.
Ennyi bevezető után térjünk rá a modellre. Évek óta vadászom ezt a Revell GT/E változatot mindhiába. A fehér kivitelről nem tudtam, csak a sárga létezéséről voltak információim. Évek óta nincs kereskedelmi forgalomban, ezt a példányt egy modellgyűjtő ismerősöm kínálta eladásra. Bár a sárga jobban tetszik, de egy ilyen lehetőségnek nem tudtam ellenállni. A legutóbbi Ferrari 360 Spider modellemhez hasonlóan ez is egy szűz modell volt, azaz még nem volt kibontva. Az antenna ott figyelt a dobozon és várta, hogy ügyetlen lapát tenyeremmel én helyezzem el az öreg Opel tetején.
A modell tipikus Revell masina, azaz kívülről szinte kifogástalan, azért nagyon ne makrózzuk, a belsejétől pedig túl sok finomságot ne várjunk.
Kezdjük hát kívülről. Az alapvonalak tökéletesen eltaláltak, visszaadja a Mantás feelinget. Kimondottan szépek a lámpatestek, szépen kidolgozottak az ablakkeretek. Bárhonnan is szemléljük ez bizony rendben van. Egy ponton érzem kicsit elnagyoltnak a külső megjelenést, ez pedig a hátsó kipufogó dob. Ez kicsit játékautós, nagyon műanyag hatást kelt. Meg is bontja az élethű hatást a hátsó nézetnél. Kár érte. Az is kicsit csalódást keltő, hogy a csomagtér nem nyitható.
Érdekes, hogy kommerszebb modell létére az alsó taktus kidolgozása fényévekkel igényesebb mint sok prémiumközelinek hitt – gondolt gyártó terméke.
A felnikkel általában nem sűrűn szoktak bakot lőni a gyártók. Itt sem. Korrekt kidolgozást kapunk, nagy kedvencem az első sárvédőkön látható Manta felirat.
A motortér az az egyszer kinyitom és megnézem kategória. Revelltől nyilván nem várok tüzijátékot, de ennél azért tudnának ők egy picit jobbat is. Pár filléres apróság már sokat dobna ezen a szakaszon.
A beltér maga a megtestesült intergalaktikus sötétség – a sithek bosszúja. Ma egy ilyen színvilágú belteret lehetetlen lenne piacra dobni, mert azt hihetné a fogyasztóvédelem, hogy valami sötét szekta ármánykodik az autóiparban. Sehol sincs kályhaezüsttel lefújt műanyag, nincsenek hangulatfények, LED-ek, semmi plázacica kütyü, semmi trendi édibédi cserélhető műszerfalbetét.
Ez bizony a 70-es évek rideg valósága, gyorsan tegyük hozzá ezidőtájt még a prémiumautók beltere is ilyen volt. Vonalzóval tervezett beltéri elemek, egyszínű, vaskos műanyag műszerfal, sportos ülésekkel és egy 3 küllős kormánnyal. Lehet a kasszához fáradni, reklamációnak helye nincs.
A modell talán egyetlen említhető beltéri szépsége, hogy nagyon élethű és részletgazdag a műszerpanel. Kárpit ugyanakkor nincs, az ajtók zsanérozása nagy helyet foglal el és ott sajnos meg is bontja az összefüggő feketeséget. A zsanérozás a régi Bburago F40-es Ferrarihoz hasonló. Nem próbálom megfogalmazni pontosan a műszaki megoldás mikéntjét, a lényeg az, hogy óvatosan kell nyitogatni az ajtókat, mert egy óvatlan pillanatban kiakadhat a csúszóbilincs és a kezünkben landol az ajtócska. Elég nagy az ellenállása is, nem jó érzés ekkora erővel nekiesni egy régóta vágyott modell ajtajának.
Ha szigorúan racionálisan nézem a dolgokat (Racionalitás a modellgyűjtésben? Maaargit! Nóóóórmális?) akkor a kidolgozottsága, jellemzői alapján nem igen ér annyit ez a Manta amennyiért vettem. Ha azt nézem, hogy milyen ritka modellről van szó, pláne dobozosan, bontatlan állapotban sikerült beszerezni, akkor már helyben vagyunk. Ha pedig azt nézem, hogy én mindig is szerettem volna egy Mantát a modellgyűjteményembe, akkor ez a boncolgatott kérdés teljesen értelmét is veszti...
