Ahogy nézem jó két hónapja volt utoljára modell bemutató, ideje újra visszatérni az 1:18-as témakörhöz. Ez a 410 Superamerica nem túl gyakori vendég az eladó modellek között, jószerivel ezt az egyetlen példányt láttam hosszú ideje az ismert aukciós oldalon. Azon kevés Ferrari közé tartozik, amelyre nem volt jellemző a piros szín. A modellgyártó 10 ezres sorozatban és csak ezüst, valamint fekete színben dobta piacra, utóbbi szerintem a legjobb választás. 

A modell még a "drótos rögzítés" korszakának szülöttje, de érdemes bíbelődni a kicsomagolással, mert kézbe véve hamar megállapíthatjuk, hogy egy igen kellemes 1:18-assal van dolgunk.  

Az autó arányai, sziluettje automatikusan a BMW 503 és 507 típusokat juttatja eszembe. Klasszikus 50-es évekbeli gömbölyded idomok határozzák meg a formát, ízlésesen eltaláltak az arányok, jellegzetes a hosszú kecses orr, a finoman domborodó sárvédők és a szolid fecskefarokban végződő hátsó a hosszan kivezetett, két dupla kipufogóval.  

Az eredeti autó fejlesztése 1954-ben kezdődött meg és a 375 America utódjaként 1955-ben került -mint a nevéből is sejthető- elsősorban az amerikai piacra. A 4 éves gyártási ciklus alatt rendkívül kevés példány, mindössze 34 darab került ki a maranellói mesteremberek szorgos kezei alól. A kis példányszám miatt nem különösebben közismert Ferrari tehát, ettől függetlenül a fennmaradt példányok ára érthetően intergalaktikus magasságokba is szökhet. 

A modell külsejét illetően nem nagyon tudok különösebb kritikát megfogalmazni. Nagyon szépek az illesztések, nem különben a lámpatestek, az ablakkeretek kidolgozása is jól sikerült. Szemet gyönyörködtető az egész kisautó úgy ahogy van.

Felülnézetből is látszik, hogy az 50-es évek sportautói még mennyire nem voltak széltében elterülő "laposvasak". Kimondottan filigrán és kecses az autó jellege. Egyébként amerikai célközönség ide vagy oda az iráni sah, de még az utolsó vietnami császár sem tudott ezeknek a formáknak ellenállni.  

Nem gyakori látvány szedán jellegű karosszérián a hátsó szélvédőre szerelt dupla ablaktörlő. Kicsit meg is bontja az autó harmonikus vonalvezetését. Talán valami amerikai szabvány, vagy vásárlói igény volt nem tudom, de nem lett belőle gyakorlat. Amúgy kétségtelenül praktikus lehetett.

A modell legszerethetőbb részlete az első sárvédők oldalán lévő szellőzőrács a Pininfarina felirattal karöltve. Magáért beszél a fotó, azt hiszem nem is kell részletezni.

A küllős felnik mögött a hidraulikus fék hatalmas dobjai képezik a hátteret. Az autó teljesítményének ismeretében meglehetősen kalandosnak érződik, hogy 4 db dobfék lassította a 410 Superamericát. 

Kisebb meglepetésemre egy relatíve részletes aljzattal találtam szembe magam a 410-es modell fenekén. Előrelépést jelentett az előd 375 America-hoz képest, hogy elöl már csavarrugók kerültek beépítésre, de bizony hátul még a jó öreg laprugók dolgoznak. Ne feledjük, csak 1955-öt írunk! Feltűnik még, hogy mai szemmel  nézve meglehetősen véznák azok a gumik. 

A szűk illesztés miatt meglehetősen nehéz a modell motorháztetejének nyitása, de a küzdelmet kárpótolja a látvány. Nagyon szépen sikerült a légszűrőház, a hengerfedél a Ferrari felirattal, ezt kiegészítve néhány kábel, tartály és csőszakasz próbálja élethűvé tenni az összhatást. Nyilván láttunk már sokkal szebb kivitelezést, de a saját kategóriájában ez egy teljesen elfogadható motortér. A képen is látszik, hogy a régi stílusú ablaktörlők megmintázása sem tartozik az Elite sorozat erősségei közé. A motor eredetijéről annyit érdemes tudni, hogy egy 4961 köbcentiméteres, 12 hengeres Lampredi-féle erőforrás, amelyet a 3 darab Weber karburátor 340 lóerős teljesítmény előállításához segített. Az 1958-as átdolgozáskor a hengerfejek áttervezésével és a gyújtógyertyák áthelyezésével sikerült további 60 plusz lóerőt kicsalogatni. Így már 400 lóerő állt rendelkezésre. Annyi mint bő 40 évvel később az E39 M5-ös BMW-ben. Durva ugye? Na és akkor így gondoljunk még egyszer bele a hátsó laprugókba meg a dobfékekbe...     

Napjaink Elite modelljeiről már nem mondható el, de itt még igazi kárpit van a csomagtérben, bár nem túl jó minőségű, bolyhosodásra hajlamos filc. Ugyanakkor szépen kivitelezett pótkereket, üzemanyag betöltő csövet és egy kis táskát kapunk. Korabeli fotókat nézve teljesen élethűen mintázták meg.

Közelítsünk a beltér felé. Az ajtókat sem egyszerű mutatvány kinyitni, nagyon szorosan záródnak, ráadásul nagy ellenállással nyílnak, a félig leeresztett ablakocska húzásával meg se próbálkozzunk, mert csúnya vége lesz. A belteret a piros szín uralja, ez már az ajtó oldalborításán is megjelenik.

Jellegzetes Ferrari belső a 20. század közepéből. 3 küllős fa kormány, a vezető előtt a 2 fő műszerrel, a középkonzolon pedig a kiegészítő órákkal.  

Szépen mintázottak a piros fotelok, a műszerfalon pihen a belső tükör. A piros-fekete színkombináció kicsit harsány, de ettől függetlenül egy mutatós és igényes belsőt rakott össze a modellgyártó.

Nem vártam túlságosan sokat a 410 Superamericától, de kellemes meglepetés volt kibontás után felfedezni a szépségeit. A kellemességét fokozza, hogy valóban nem egy túl gyakori 1:18-ast sikerült megszerezni. Azt már csak a statisztika kedvéért jegyzem meg, hogy a 410-es érkezése után a 21 db 1:18-as Ferrarim közül már 4 db nem piros...